Írd le

Én csak annyit akarok, hogy ÍRD le. Maradjon meg, lássák mások is.Beszéljük meg. Lássák,olvassák mi jót tettél, vagy mi jót tettek veled! Lássák olvassák, hogy míg nekünk kevésnek tűnik valakinek végtelen öröm. Érzékeljük, hogy míg nekünk végtelen öröm, másnak kevésnek tűnik.Okuljuk,tanuljuk,emlékezzük,tegyük a jót! CSATLAKOZZ KÖVETŐKÉNT ÉS CSAK TEDD BE A TÖRTÉNETET, ESETET VALAMEIK CIKK ALATTI HOZZÁSZÓLÁSBA. A SZERKESZTŐ ÁTHELYEZI BLOGBEJEGYZÉSKÉNT RÖVID IDŐN BELÜL,VAGY AKÁR KÜLÖN OLDALT IS NYIT A TÉMÁNAK.(kivéve ha eleve mint hozzászólás szerepel az adott cikkhez) Ha leírsz egy jótettet megmarad valami jó és erre szüksége van mindenkinek még azoknak is akik ezt a blogot olvasva arra gondolnak, hogy butaság ez blog!

2011. december 12., hétfő

„Vannak még ilyen emberek?”

Mondta a címben elhangzó mondatot a srác akinek felajánlottam segítségemet.

Az én jótéteményem történetét olvashatjátok a továbbiakban.

Egy barátnőmmel voltunk kerékpártúrán a nyáron a tolna megyei dombságokban. Éppen Szálka községben tekertünk, amikor először lettem figyelmes két fiatalra (25 év körüli lány és fiú), akik óriási túratáskáikat cipelve bandukoltak az út mellett. Látszott rajtuk, hogy nem a szomszédba készülnek. Miután elhagytuk őket még visszanéztem rájuk és láttam, hogy sikeresen lestoppoltak egy autót.

Folytatva utunkat legurultunk a szálkai dombon a főútra és Szekszárdnak vettük az irányt. Az út szélén ismerős arcokba botlottunk. A pár volt, akikkel már korábban is találkoztunk. Gondoltam, hogy a városba tartanak és a pakkjukból ítélve valószínűleg utazni készülnek. Kérdésemre, hogy merre tartanak kiderült, hogy a pályaudvart keresték, onnan indult ugyanis a buszuk Budapestre. Viszont a járat indulásáig már csak fél órájuk volt. Tudtam, hogy gyalog egész biztos lekésik, mivel onnan még jó pár kilóméter az állomás. Felajánlottam hát nekik, hogy a kocsimmal elviszem őket és így biztosan időben odaérnek. A meglepetéstől az első pár másodpercben szólni sem tudtak. A feszültséget oldandó közöltem velük, hogy aznap már ettem embert, úgyhogy megvan a napi kvóta, nincs miért aggódjanak.

- Hát... szóhoz sem jutunk. Nagyon hálásak lennénk. – mondták kánonban még mindig kikerekedett szemekkel a csodálkozástól.

Az otthonom és a találkozási pontunk között alig egy kilóméter volt, így azt javasoltam neki, hogy folytassák az utukat a város irányába és mire az első körforgalomhoz érnek én is hazaérek és fel tudom venni az autót.

A közeli buszmegállóban vártak, mikor leparkoltam mellettük. Köszönő szavak mellett pakoltam be a holmijukat a csomagtartóba.

- Vannak még ilyen emberek? – kérdezte a pár fiú tagja útban a város felé. Nevettem, hisz nekem ez természetes dolog, hogy segítek ha tudok. Elmesélték, hogy gyermekkorukat felidézve táboroztak szálkán egy hétig. A történet végére meg is érkeztünk a pályaudvarra, ahol jó utat kívánva elbúcsúztam tőlük. Végtelenül hálásak voltak a segítségemért, mivel enélkül valószínűleg lekésték volna a buszt. Nekik jól sikerült a nyaralás, sikeresen haza is értek. De a tudat, hogy önzetlenül segítettem embertársaimnak az én napomat is jobbá tette. „Adni jó.” – mondják, s ez bizony nagy igazság.



A mountain bike-os bloghozzászólása nyomán

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése